így kezdődött

Ezzel a poszttal kezdődött tegnap a dolog:

Év vége felé közeledünk, és bár itt, mint azt emlitettem már számos alkalommal, a karácsony nem valódi ünnep, ám újévből mindjárt kettőnk is van, egy a Gergely naptár szerint, egy pedig a hold naptár szerint, amit helytelenük "kinai újévnek" is szoktak mondani, habár Kinán kivül egész Ázsia is ezt tartja az év legnagyobb ünnepének, az a karácsony itt. December 31.-én itt nem buliznak, bár az utóbbi időben erre is akad példa, viszont január elsején, ha tehetik, felmásznak egy hegyre, abból errefelé akad bőven, és megnézik a napfelkeltét, no meg kivánnak valamit az új évre. Sámánista körökben levágott disznófej szájába pénzt tesznek, de ez a szokás már erősen kihalóban van. Aztán ott a valódi újév, a holdnaptár szerinti, az idén január vége felé esedékes, ha jól emlékszem, 25.-én lesz. Az három napos, valódi nagy családi ünnep ajándékkal, tak kukkal, ami nem kakukk, hanem egy érme alakúra préselt rizsliszt tésztából készült leves, amelyben megtalálható a teljes harmóniát jelentő öt szin, és némi marhahús is, mert az itt mindig a luxust jelentette. Olyankor egyéb ünnepi ételek is készülnek, terülj-terülj asztalkám van három teljes napig, és tényleg nincs nyitva semmi az ünnep fő napján, ami Koreában csak ez alatt az ünnep alatt fordul elő. Ilyenkor, illetve előtte, és utána szádzsu szezon van, azaz mindenki tudni szeretné mi vár rá a következő évben, no meg úgy általában. A szádzsuról már sokat irtam, különös tekintettel arra, hogy számomra meghatározó, mert a Judzsin nevemet egy szádzsus készitette, mert a férjem azt tanulta, és már dolgozik is, mint szádzsus, no meg hát a nagyapja, és a dédapja is nagyon hires szádzsu mesterek voltak, nem véletlen, hogy az ő sorsa ir erre teljesedik be. Anyósom nagyon keresztény volt, és persze remek ember, de tiltotta a fiát a szádzsutól, ami pedig csak tudomány, semmi sincs benne, ami szembemenne bármelyik vallással, de anyósom mégis úgy gondolta, hogy nem helyénvaló dolog. Persze a sorsot nem lehet kijátszani, mióta csak Olivér felesége vagyok, sorsdöntő kérdésekben a szádzsu a támaszom, és még soha nem csalódtam benne, bár kétségtelen tény, hogy nem mindig könnyű elfogadni, hogy amit az univerzum tudni enged, az nem feltétlenül csak szép, és jó, de sokszor bizony nagyon nehéz. Ám azt gondolom, hogy felkészülve várni a nehézséget még mindig jobb, mint bizonytalanságban élni. A szádzsu igen sokrétű dolog, használják profilerek, használja a rendőrség bűncselekmények nyomozásánál, minden valamire való politikusnak megvan a maga szádzsusa, a csebaloknak is. Itt mindenki él a lehetőséggel, ha már adott ugye. A szádzsu ad nevet az újszülöttnek, megmondja, hogy két adott ember házassága működőképes lesz-e, elmeséli, milyen munka végzése harmonizál az egyén karakterével, miben tudja a legtöbbet kihozni magából, de segit egy épület megtervezésében, egy telek, vagy bármi jelentősebb dolog vásárlásában, eladásában, és bár a szádzsunk alapkövei soha nem változnak, ezeket hivjuk "nagy sorsnak", tiz éves ciklusokra bontva a "kis sorsot" is megmondja, illetve azt, hogy az milyen százalékban változtatható meg a szabad akarat által, máshogy fogalmazva, hogy mit tegyünk, hogy az adott lehetőségekből a lehető legjobbat hozzuk ki. Ezért aztán az emberek évente egyszer biztos megnézetik a szádzsujukat, de fontosabb döntések előtt máskor is szoktak tanácsot kérni. Komoly tudomány ez, mégsem enged magához közel bárkit, akinek ez a hivatása, annak a szádzsuja ezt meg is mondja, ahogy a férjemé is megtette. Olivér mestere nemrég elhúnyt, rá hagyva a szádzsu örökségét, a kés jelét, ami elvágja a problémát, de meg is sebezhet illetéktelen kezekben. Mosolyogtam magamban mikor teherautót vásároltunk, és én elmeséltem, milyen könnyű volt, hogy mindenki azt gondolta, most majd fuvarozásba fogunk. Nem. A teherautó az én szádzsumhoz kell, de azt majd később mesélem el, ha már elkezdtem róla beszélni, majd be is fejezem.