hogy lettem Judzsin?

Egyszer még nagyon régen, beszélgettem a férjem szádzsu mesterével, mert nem tudtam felfogni, hogy valójában a szádzsu az mi.

Éreztem, hogy nem jóslás, mert huszonéve, mikor először találkoztam ezzel a dologgal, az egy hölgy képében történt Busan városában, illetve ahhoz közel Geojedo szigeten, amiről nem is látszik, hogy sziget, mert sok híd és töltés köti össze a szárazfölddel, pedig valójában az. 

Ez a hölgy akkor lehetett annyi, vagy kicsit több, mint most én, én pedig kissé félénk, és tudásra éhes harmincas. Templomba járó, keresztény asszony volt, ráadásul presbiter, és úgy hiszem, hogy valóban hitte a vallását, olyan derűs lélek volt, ami nagyon mélyről fakad, és igen ritkán találkozni vele, a világ bármely szegletébe menjen is az ember. Szóval, ez az asszony, a férjem egyik barátjának második számú anyósa volt, hozzáengedte a közel húsz évvel fiatalabb lányát egy korunk béli sztár énekeshez, ami itt nagyon nem szokás, még most sem, akkor aztán pláne nem volt az, arról nem beszélve, hogy a férfinak a második házassága volt, az új feleség a lánya nővére lehetett volna minden további nélkül. Már az alapfelállás érdekessé tette számomra a találkozást, szokatlan szituáció, vajon mi lesz belőle alapon. 

Ehhez képest, mikor a szabadtéri színpad előtt bemutattak bennünket egymásnak, jól megrázta a kezem, elkapta a férjemet, visszakérdezett a nevére, ő elismételte kissé zavarban, majd a hölgy kirobbanó örömmel, hogy ilyen fantasztikusan jó nevű emberrel ő még nem találkozott, és ugye valami híres szádzsu mester adta a nevet neki. Szerényen válaszolt a férjem, hogy a nagyapja volt, de azt már nem említette, hogy a nagypapa bizony híres, neves szádzsu mester volt, a dédnagyapa meg még Japánban is az, onnan a családi vagyon, amin most marakodnak a többiek, de ez ugye nem nekünk fáj, mi nem kértünk belőle. 

Attól kezdve, a gyors, és lelkes vendéglátónk ki sem engedte Olivért a markából, koncert után le kellett írnia kínaiul is a nevét, közben úgy nézte, de úgy nézte, mintha csak olvasni szeretett volna benne, ám a férjem tudat alatt képes ezt hárítani, így végül hagyott bennünket aludni, és elvonult a zsákmányként megszerzett cédulával, amin Olivér neve szerepelt kínai karakterekkel leírva.

Megengedő alkat vagyok, nekem érdekes volt a hölgy, nem zavart, hogy furcsa.

Másnap reggelire pedig olyan terülj-terülj asztalkámmal vártak bennünket, hogy magánháznál még életemben nem ettem olyat, pedig sok helyen megfordultam a világban. Hihetetlen mennyiségű, és fajtájú különlegesség sorakozott az asztalokon, merthogy a bőség okán kettőt is össze kellett tolni. Degeszre  ettük magunkat csupa gyógyhatású, ám annál finomabb étellel, majd beinvitált bennünket a dolgozószobájába, miközben a férje, meg a veje eltakarították a reggeli lakoma maradványait. 

A férj érdekes beszédű, halk szavú ember volt, hajóépítő vállalkozással, szerelmesen minden szerkezetbe, ami úszni tud a vízen. Ő a maga univerzumát osztotta meg velünk, s bár nem értettem minden szavát, de megfogott, hogy milyen érdekes házaspár, harmóniában, és mégis két teljesen külön világban, mely ha összeért olykor, kedvesen fogadta be a másikat. Szokatlan, ritka felállás. A saját bevallása szerint hobbiból szádzsuzó hölgy dolgozószobájába lépve 

leesett az állunk. Olyan szádzsu könyvtára volt, hogy bármelyik nagydoktor, mert, hogy szádzsu tudományból itt doktori fokozatot is lehet szerezni, szóval bárki a tíz ujját megnyalta volna örömében.  Persze ez akkor nekem még csak azt jelentette, hogy hatalmas, bőrkötéses kínai könyvek tömkelege, amelyek címéből sem értettem egy szót sem. 

Olivér már értette persze, de akkor még anyósom nagyon szigorúan tiltotta a fiát ettől a tudománytól, pedig neki kellett volna a nagypapa helyét átvenni, ő örökölte a képességet, de anyósom ellenállt. Teljesen jó szándékból, védve a gyermekét, a saját hite szerint a legjobbat akarva neki, nem baj az, azóta sem sajnálom, nyilván meg volt az oka, hogy később töltötte csak be a hivatását, és nem akkor. Mindenesetre a vendéglátónk még lelkendezett egy sort Olivér nevén, ami ugye nem Olivér természetesen, és olyan beszélgetésbe bonyolódott vele, amiből igazán nem értettem semmit sem. Kissé magányosnak kezdtem magam érezni velük, mikor is hozzám fordult a hölgy, hogy van-e koreai nevem?

Mondtam neki, hogy anyósom próbálkozott, de valahogy az nem maradt rajtam, a Tündét ember nem tudja kimondani, a „szárá” azt jelenti koreaiul, hogy vedd meg, szóval nincs szerencsém. 

De akkor már törvény szerint rég Lee voltam, hiszen amikor összeházasodtunk, akkor felvettem a férjem vezetéknevét. No, ennek nagyon örült, kapott kiinduló pontot, és kérdezte, hogy szeretnék-e koreai nevet. Nagy örömmel válaszoltam, hogy igen, bár az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy inkább annak örültem, hogy végre foglalkozik velem is, nem mindig csak Olivéren lóg. Saeyan is velünk volt, sőt Saejin, a fiúnk is, az ő nevüket nagyon jónak találta, nem mondtuk meg neki, hogy azokat Olivér készítette ösztönből. 

Gyorsan kielemezte azért a Tündét, nem, az nem jó, a Sárát is, az se, a Tarát is, az se, pedig azt szerettem, de azt mondta nem jó. Ígéretet kaptam, hogy postán fog érkezni az új nevem. Még két napig élveztük a társaságukat, aztán elutaztunk, és egy ideig lelkesen vártam, de semmi, majd néhány hónap múlva érkezett egy vastag boríték, benne öt név, és kismillió kínai írásjel, amúgy magyarázatként. No, gondoltam, ezzel nem megyek messzire, így szóltam a férjemnek, hogy megjött a nevem, kár, hogy nem értem.  

Elmondta, hogy mi szerepel a levélben, amit kézzel írtak, nagyon szépen, és dinamikusan formálva az írásjeleket. Olivér elmesélte mi az öt név, és, hogy abból az egyik olyan, ami az övét is segíti, azaz a házastársamra is tekintettel van. Volt mellette egy rövid elemzés a karakteremet illetően, az már csak egy kicsit lepett meg, hogy telitalálat volt. Azt a nevet választottam, ami illett hozzám, illett a férjem oly annyira szuper nevéhez is, és tompította az intelligenciámból, és a meggondolatlan őszinteségemből fakadó arroganciámat is, 

ez lett a Ju-Dzsin. 

Kezdetben sem volt idegen, hiszen van európai megfelelője, nagyon szerettem például, mikor Hein Judzsiniának ejtette enyhén franciásan, vagy amikor Martina a német szomszédasszony ropogtatta a foga alatt, a Tünde abban a kultúrkörben sem lett volna opció. Két ember hív Tündinek, anyám, és a férjem, de mások előtt ő is a Judzsint használja. Ez volt a szádzsuval az első közvetlen ismeretségem. 

Később aztán anyósom valahol tudat alatt érezte, hogy nem lett volna

szabad, elvenni a fiától a sorsát,mert nem sokkal a betegsége előtt, amúgy „véletlenül” elmentünk a kedvenc víztározónkhoz, ahol mindig ült egy van szerzetes, meg egy apáca, a segítője, mármint buddhista apáca, és a bácsi amolyan röp elemzéseket készített, nem magának, a kolostornak gyűjtötte vele

a pénzt. 

Olivér, akárhányszor csak ott járt, és havonta egyszer biztos ott járt, mert vinni kellett apósomat a katonai kórházba. Míg ők fent voltak, Olivér felment a gáthoz, és kávét vett a bácsinak, aki azt nagyon szerette, de soha nem kért elemzést, nem akarta még akkor sem az édesanyját - titokban sem - megbántani. Viszont mikor én is megérkeztem a német tajgáról, akkor már nagyon szerette volna viszonozni a sok ajándék kávét, és mindenáron szádzsuzni szeretett volna, én meg örültem, kedves volt, vak is, a kolostornak gyűjtött, ugyan miért ne?

Azt gondoltam, hogy az valami jóslás -féle, és nagyon meglepődtem, hogy az nemigen volt benne, csak hogy mit hordjak, hogy hogy viselkedjek, hogy milyen a sorsom. Nos, hittem is, nem is, de azért megjegyeztem a kulcspontokat, elmeséltem nagy boldogan anyósomnak, aki csak szelíden mosolygott, Olivér számomra érthetetlen zavarban volt, azt hiszem akkor tört meg a jég, azt hiszem az volt az a pillanat, amikor a férjem engedélyt kapott, hogy az legyen, akinek mindig is lennie kellett. 

Aztán visszautaztam, aztán megint ide, és egyszer csak elegem lett, mondtam, hogy öreg vagyok, otthont akarok, elegem van a cigányéletből, maradjunk itt. Maradtunk. Úgymond véletlenül, Olivér munkahelye tőszomszédságában volt egy csarhákván, ahol már korán reggel az utcán kígyózott a sor. Nem tudtam mi az a csarhákván, megkérdeztem. Olyan iroda, ahol a profi szádzsu mesterek fogadják a szádzsut kérőket. 

Csarhák az filozófiát jelent, ván, az helységet, termet, helyet.

Egyik nap megint csak „véletlenül” egyszerre indultak ebédelni, és felismerték egymást, iskolatársak voltak gimiben. Volt nagy ölelkezés, miegymás. Este felmentünk zárásra, ahogy hívott, akkor már sejtettem, hogy lesz szádzsu is, volt is, akkor jöttem rá a profi, és a kolostori kolduló szerzetes közti különbségre, de ez nem von le semmit a szerzetes bácsi kedvességéből. 

Aztán mikor Olivérre került a sor, akkor gondolkodóba esett, faggatta, végül ott helyben a tanítványává fogadta. Hát, sok mindent el tudtam képzelni forgatókönyv gyanánt, de ezt nem. Aztán tanult, és tanult, és tanult. Közben dolgozott, aztán meghalt a mama, fáradtak voltunk, lefogytunk, nem volt egy vasunk sem, de ő csak tanult rendíthetetlenül. Gyászoltunk, elköltöztünk, jött az akupunktúra, azt is végig tanulta, abban is nagyon jó, és én rájöttem, hogy alig ismerem a saját férjem. Idő közben a név is elkezdett hatni, elmaradt az írásomból a felesleges hivalkodás, belőlem is elmaradt. Beteg lettem, meg még betegebb, de soha nem voltam rosszkedvű, a derű a társamul szegődött, és Olivér ápolt, sétáltatott, etetett, épp, ahogy én az anyukáját, csak ő eddig még sikerrel járt, én viszont elkísértem a mamát, ami nem könnyű, aki csinálta, tudja. A húsz centi magas családtag ágyról, ami ráadásul nem az én magasságomra van tervezve, fogta a kezem, én az övét, át a rácson, így aludtunk, ő a morfiumtól, én a fáradtságtól.

Közben Olivér dolgozott, a lányunk hol jött, hol elment, a fiúnk nem jött,

anyám visszaköltözött Magyarországra, és boldog, mert értik, amit mond

és bizony akárki akármit mond, ez a világ, ha értenek, és ha te is értesz.

Most már elengedte a mamát, és már a mama is elengedte a vallásokat, 

csak segít, meggyőződésem, hogy segít fentről, mosolyogva, és már

értve amit mi itt még kínkeservek között csak kapisgálunk.

A férjem szádzsu mester lett. A mestere meghalt, pedig nem volt beteg,

csak tudta, hogy meghal, Olivérre hagyta a tudományát mielőtt még

elment volna, és még mindig segíti, máshogy, mint a mama, de segíti.

Az a beszélgetés,amiről a legelején írtam, aztán sok beszélgetés, közte és köztem nagyon érdekes volt. Tudta, hogy értem, azt is tudta, hogy picit többet érzek, mint a legtöbb ember, de soha nem ajánlotta, hogy megtanít. Csak

 arra kért, hogy támogassam a férjem, hogy le tudja tenni a neveltetéséből fakadó korlátait. Végül letette. Megszenvedtünk érte mindketten, de letette. 

Még mindig tanul, a mestere is az utolsó napig is tanult, ez nem valami amit megtanulsz és annyi, ennek a tanulásnak soha nincs vége. Közben tanul pihenni, az soha nem volt az erőssége, tanul ezzel együtt élni, próbálni belőni a távolságot amit muszáj megtartani, mert rámész, ha minden egyes ember sorsát magadra veszed.

Hiteles ember, mindig is az volt, őszinte. A nevem időközben hozzám, hozzánk nőtt, az a hölgy a szádzsunak csak a névadás ágával foglalkozik, és én még mindig nem tudom, de azért élek a gyanúval, hogy a hobbiját igen magas szinten űzi. Soha, soha nem kértem szádzsut, nem kértem nevet, csak úgy kaptam, csak úgy lett, amúgy „véletlenül”, pedig mások hatalmas pénzeket fizetnek ki érte.

Már nagyjából tudom mi a szádzsu. Egy tudomány, empirikus tapasztaláson alapuló tudomány, másrészt statisztika, energetika is, és az igazán jók esetében még valami, a saját szádzsujuk, a sorsuk, ami szerint ez a hivatásuk. Segít eligazodni, segít azt a negyven százaléknyi szabad akaratot jól felhasználni, segít, azt hiszem segít elfogadni, amin nem tudunk változtatni, és segít harcolni, amiért érdemes azt tenni.