Ez Farkas Kata írása. Egy betűt sem változtattam rajta, és mikor először olvastam, picit azért elpityeredtem, pedig ebben az egész dologban nekem elhanyagolható részem van, a tudás, a tehetség, a képesség a férjemé, az ezt megértő, és helyén kezelő ember pedig Kata. Ettől függetlenül nagyon szépen köszönöm!❤️
Drága Ju Dzsin!
Nagyjából helyre kerültek a fejemben a dolgaim
Azt írtad: kíváncsi vagy rá.
Mivel nem tudom az oldaladon megosztani, hát itt küldöm el!
Ha akarod, gondolod, nyilvánossá is teheted!
Köszönöm mégegyszer!
Az én szádzsum!
Farkas Kata·2020. január 3., péntek·4 perc
Amikor Ju Dzsin felvetette az ötletet, hogy Oliver néhányunk szádzsuját megírja, valamiért azonnal kértem én is az enyémet.
Akkor.
És ott.
Másnapra megbántam, mert valahogy félni kezdtem a gondolattól: megtudom a jövőmet....
Vagy hogy jövőm sincs.....
Azután gyorsan el is hessegettem a gondolatot, azzal a kifogással: áááááá, rengetegen kérik, nem lesz rám ideje.....
Ma írt Tara: kész, küldi.
Én meg megköszöntem és nem mertem elolvasni.
Eszembe jutott: basszus, Oliver ezen mennyit dolgozott, Tara fordította, én meg nem lehetek ilyen gyáva......
Elolvastam!
Megdöbbentett, hogy milyen tökéletes jellem és életút leírást kaptam.
Szembe találkoztam önmagammal, még az egyébként nem szeretem oldalammal is.
Most csak és kizárólag a számomra legfontosabb részt emelem ki.
Nem tudom, Ti, akik már megkaptátok és olvastátok, nektek mit okozott a fejetekben-lelketekben, csak azt: az enyémben mit.
Ahhoz hogy megértsétek, annyit kell rólam tudnotok: január 24-én lesz 10 éve, hogy a férjem, akit majd 6 évig ápoltam, gondoztam, a kezem között aludt el örökre!
Az égiektől, az Istentől, mindenkitől azt kértem: ne egyedül, ne nélkülem.....
Ott lehessek mellette - hogy én az ő kezét,ő meg ha tudja, ha érti, ha még akarja,az én kezemet foghassa, hogy megsimogathassam az arcát még egyszer - abban a számára már idegen, felismerhetetlen közegben.
Ott és akkor szembesültem azzal: igen, a filmek igazak: létezik a búcsú, az a pár szó, a haldokló részéről .....
Akkor voltam 54,5 éves.
Vele együtt én is meghaltam, már ami akkor még megmaradt belőlem, hisz egy kicsit “én”: mint nő, felség, szerető már a betegsége első évében el kellett múljak.
Lett belőlem egy látszatra erős, érzelem mentes, kőkemény lény, aki szinte minden percét vele és mellette töltöttem, érte aggódva, de Őt mosolyogva “kiszolgálva”.
De visszatérek az én szádzsumhoz:
Annyit szerettem volna megtudni: van-e még feladatom az életben.
Valójában titokban azt hiszem azt akartam tudni: van-e még időm valamennyi itt a földön.
Megkaptam a választ.
Pontosabban olyan választ kaptam, ami nem csak a jövőmmel kapcsolatban ad iránymutatást, de meg kellett értsem a múltamat!
Az agyam még most is zsibog és míg írok, a közben is tudat alatt dolgozik.
Annyi minden a helyére került, így utólag.
Annyi mindent megtudtam magamról, amit eddig csak éreztem, sejtettem és tán tudomásul sem akartam venni.
És most azon túl, hogy örökre hálás vagyok Olivernek és Ju Dzsinnek: rendet kell tegyek végre a lelkembe-fejemben.
Már tudom, amit csak sejtettem: tovább kell adnom a “tudásomat”!
Tanítanom, segítenem, magyaráznom “kell”.
Pedig pont ez elől menekültem szinte egy életen át.
Nem akartam tanítani, mert láttam, milyen a pedagógus pálya, hisz pedagógus családból származom.
/ Mindig az alkotás és az írás utáni vágy élt bennem.
Tán ezért váltottam és lettem népművész és írok néha jegyzetnek nevezett novella féleségeket.
Talán pont ezért halmozom ma is a könyveket és olvasom őket folyamatosan/
Most értettem meg, hogy az a rengeteg tudás és tapasztalat, amit a párom ápolása közben és halálakor “megszereztem”, nem volt véletlen.
Annyira útáltam magam azért, hogy nem tudtam -és ma sem tudok- elmenni egy beteg ember és családja mellet szó nélkül, ha úgy éreztem: segíteni tudok.
Valahogy az ezért kapott köszönöm szó, szinte el sem jutott a tudatomig.
Kotnyeles, vén, magányos és persze szerencsétlen embernek éreztem magam.
-függetlenül attól, hogy lettek, vannak barátaim-
Most, hogy iránymutatást kaptam: már értem, miért vagyok olyan, amilyen.
És ez jól van így!
Ahogy az is: a szádzsum nem csak azt “tudta”, hogy özvegy vagyok, de az iránymutatást is erre az évre:
“Arra figyelj még idén, hogy görcsösen ne akarj semmit, csak
figyeld ahogy hullámzik az élet, és ha jön a lehetőség, ülj a
hátára, csak könnyedén.”
Tehát a sorsom még alakíthatom és még időm is van a tanulásra, a könyveim elolvasására!
Igazán talán most, 10 év után, így lettem képes felállni, megérteni az eddigi életem és már képes vagyok a magányommal kézenfogva sétálni, kalandozni és még élni!
Köszönöm Ju Dzsin és köszönöm Oliver!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése